Erősebb lett-e hazánk érdekérvényesítő képessége 2010 óta? Kik a barátaink és az ellenségeink? Jó irány-e a keleti nyitás? Az elmúlt bő évtized külpolitikai és diplomáciai eredményeit értékeltük Balázs Péter korábbi külügyminiszterrel és Orbán Balázzsal, a miniszterelnök politikai igazgatójával.
Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner különszámában.
Nőtt-e Magyarország súlya a nemzetközi térben 2010 óta az Orbán-kormányok politikája nyomán?
Orbán Balázs: A külpolitika kiindulópontja, hogy minél stabilabb egy ország társadalmi és politikai szerkezete, erősebb a gazdasága, annál jobban tudja érvényesíteni az érdekeit a nemzetközi térben. A válasz ebből kifolyólag: igen, hazánk jelentősége nagymértékben megnőtt az elmúlt tizenkét évben. 2010 előtt, amikor a gödör alján voltunk, a makrogazdasági mutatóink alapján a legrosszabbul teljesítő uniós tagállamok közé tartoztunk. Emiatt kiszolgáltatottak voltunk, s a 2010 előtti kormányok a folyamatokba belesimuló, „jótanuló-külpolitikát” vittek, ami szintén nem segítette az érdekérvényesítést. Azóta megnőtt a válságálló képességünk, egyaránt sikerrel kezeltük a pénzügyi, a migrációs és a járványügyi krízist, erősödött az önállóságunk és a hangunk. Végre megint van sajátos magyar külpolitika. Mindez igenis elismertséget hoz a nemzetközi porondon, akkor is, ha közben a nyugati világon belüli konfliktusok erősödtek, a törésvonalak kiszélesedtek, a blokkon belüli külpolitikánkban is megjelent az ideológiai dimenzió. Sokan ezen az alapon kritizálnak minket, viszont a barátaink száma és irántunk való elkötelezettsége is jóval nagyobb, mint korábban. Ideális manőverezési helyzet!
Balázs Péter: A híre kétségtelenül nagyot nőtt Magyarországnak, ami azonban nem feltétlenül pozitívum. Egyrészt annak nyomán történt ez, amit a három Orbán-kormány zsinórban meghirdetett, nevezetesen az illiberális állam megvalósítása miatt. Ezzel módszeresen és folyamatosan szűkítette a demokráciát, s egyre inkább egyfajta negatív modell lett a világban. Sokan hivatkoznak is rá, például az év elején a francia uniós elnökség programvitájában, Lengyelországgal együtt. A külpolitika terén leginkább az szúrhat szemet, hogy van egy ország Európában, amely a saját szövetségesi rendszerével és az azon belüli államokkal hadakozik, őket tekinti fő ellenfelének. Leginkább „Brüsszelt”. A Le Monde egyik cikkében tételesen felsorolta Magyarország barátait és ellenfeleit, utóbbiak közt elsősorban az Európai Uniót említette meg, a barátok közé Putyint, Erdoğant és a Türk Tanácsot sorolta. Ahogy ez a valamennyi magyar állampolgárra visszahulló negatív kép terjed a világban, úgy csökken Magyarország érdemi befolyása, szűkül a kapcsolatrendszere saját szövetségesei körében. Elég csak megnézni, kikkel találkozik és tárgyal a magyar kormányfő, láthatjuk, a Nyugattal nem kifejezetten baráti kapcsolatban lévő országok vezetőivel próbál kompenzálni Orbán Viktor.
O. B.: Én nem így látom. Tizenkét éve hallgatjuk a baloldaltól a „Magyarország elszigetelődik” mítoszát. Értem, hogy ezzel mit akar elérni belpolitikailag, csakhogy ez kudarcos próbálkozás. A magyar embereknek ugyanis nincs identitászavaruk, tudják, hogy hazánk ezer éve a nyugati civilizáció része, s mivel éppen van uniós együttműködési forma, nekünk részt kell vennünk benne. Orbán Viktor jelenleg az Európai Tanács doyenje, Angela Merkel távozásával a legrégebb óta regnáló kormányfő. Ha már soros elnökség: Emmanuel Macron francia elnök is elzarándokolt a V4-es országokhoz Budapestre, kérve a szövetség támogatását elnökségi programjához. Emellett a keleti nyitás valóban fontos új pillér, hiszen a világgazdaság súlypontja is keletre tolódik. Nem véletlen, hogy valójában a baloldali kormányok sem voltak ez ügyben finnyásak. Például Balázs Péter 2009-ben külügyminiszterként még méltatta a kínai és az orosz gazdasági kapcsolatokat, nem ideológiai, hanem pragmatikus megközelítést szorgalmazva.
B. P.: Fontos, hogy a külpolitika ne egyik vagy másik oldal, hanem a nemzet ügye legyen. Ez így is indult 1990-ben, az Antall-kormány alatt, és egy darabig ki is tartott. Mögöttem egyébként nincs párt, legfeljebb a volt jobb- és baloldali minisztereket tömörítő V21 csoport nevében beszélhetek. Amit pedig a Bajnai-kormány tárcavezetőjeként tettem vagy mondtam, ma is vállalom. Például Kínában én hoztam létre a harmadik magyar képviseletet, Peking és Sanghaj után Csungkingban.
O. B.: Kiváló döntés volt!
B. P.: Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel is remek személyes kapcsolatom volt, oroszul beszélgettünk – és még sorolhatnám. Attól viszont, hogy a gazdasági kapcsolatokat építeni kell, nem biztos, hogy ezeket az országokat politikailag – úgymond – magunkhoz kell ölelni.
O. B.: Ha egyet hátrébb lépünk, azt látjuk, hogy a nyugati civilizáció a földrajzi felfedezések kora, vagyis évszázadok óta domináns szereplője a világpolitikának. Még az önpusztító tragédiákból is megerősödve tudott kikerülni, a hidegháború után pedig az Egyesült Államok maradt az egyetlen nagy szereplő. Most azonban a nyugati civilizáció elbizonytalanodni látszik, új erőközpontok emelkednek fel, ami nagy kihívást jelent mindenkinek. Az erre adandó válaszok keresésében pedig igenis vannak konfliktusok, hiszen más megoldási javaslatok születnek.
Konkrétan?
O. B.: A baloldali vagy liberális elképzelés lényege, hogy a régi civilizációs szervezőelveink nem alkalmasak a 21. századi globális kihívások kezelésére. Anakronizmusnak tartják a nemzetállamokat, a keresztény civilizációs alapokat vagy a család hagyományos intézményét. Gazdasági téren pedig egyesek odáig jutnak, hogy a kapitalizmus helyett en bloc valami újat kell építeni. Ezzel szemben állnak szinte valamennyi érintett országban azok, akik szerint a tradicionalista-konzervatív álláspont mentén úgy kellene a Nyugatnak felvennie a kesztyűt, hogy igenis ragaszkodjon az említett értékekhez, hiszen ezek tették sikeressé ezt a civilizációt. A gond éppen az, hogy elfordulunk ezektől az elvektől, s a megoldás az értékek újrafelfedezésében van. Ennek a vitának van külpolitikai, társadalom- és gazdaságpolitikai vetülete is, legtöbben viszont úgy ismerik, hogy a nyugati világon belüli illiberális vagy posztliberális logika emelkedik fel.
A magyar vagy a lengyel kormány nyugati kritikusai inkább korrupcióról, a jogállamiság hiányáról és az egység megbontásáról beszélnek vádként.
B. P.: Tehetünk politikaelméleti vagy filozófiai kitérőket, ám ha a magyar külpolitikánál maradunk, annak a saját szövetségesi rendszerén belül kellene keresnie az utat ahhoz, hogy Európa ne sodródjon ki a perifériára a kétpólusú felosztást követő világrendben. Erősíteni, nem gyengíteni kellene ezt a célkitűzést. S nekem magyar állampolgárként is kifejezetten fáj, hogy a legerősebb európai parlamenti politikai családban, a jobboldal fő erejét képviselő Európai Néppártban egyetlen ott felejtett KDNP-s képviselőn kívül nincs jelen magyar párt. A Fidesz kilépett, amikor már nagyon kifele lógott a szekere rúdja. Ahelyett, hogy a nagy többséggel tartana, a szélsőjobboldalon keres partnereket. Pedig az EPP nagyon szilárd képződmény, túlélte a belső válságait, és megszabadult a bomlasztó Fidesztől. A legfontosabb stratégiai kérdésekben együttműködik a szocialistákkal, a zöldekkel és a liberálisokkal. Utóbbi irányzatok az új német kormánnyal sokat erősödtek, az Orbán-kabinet pedig az illiberális modellel a partvonalra került, a szélsőjobbnak is a legszélére. Ez óriási probléma.
O. B.: Azt elismerem, hogy az Európai Tanácsban nem a konzervatív álláspont van többségben, az öt legnagyobb uniós ország közül csak a lengyeleknél van jobboldali kormány, Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban, Németországban a baloldal van hatalmon. Miért lenne akkor másként? Ráadásul ha az Európai Parlamentet nézzük – szerintem az EPP-t nyugodtan sorolhatjuk a baloldalra –, ott is kétharmados többsége van az ellenoldalnak.
B. P.: Súlyos tévedésnek tartom az Európai Néppártot a baloldalra sorolni.
A Fidesz szerint az EPP számos társadalmi kérdésben nem különböztethető meg a tőle balra lévő formációktól.
B. P.: Nonszensz! Ez már a „mindenki szembejön az autópályán, csak mi tudjuk a jó irányt” szintje, ahová nem kellene lesüllyedni. Az EPP-nek van mintegy ötven tagpártja, valamennyi a klasszikus jobbközéphez tartozik. Ez egyrészt öndefiníció kérdése, másrészt attól függ, hogy a többiek miként fogadják el őket. Ismétlem: ahol a Fidesz van most, az már a szélsőjobb.
O. B.: Megszokhattuk, hogy a baloldal szemében minden szélsőség, ami tőle jobbra van. Az Európai Néppárt és baloldali pendant-jai az európai integráció építésének szükségességében eredetileg egyetértettek, sok minden másban viszont nem. Sőt közpolitikai, társadalmi vagy gazdasági kérdésekben tulajdonképpen homlokegyenest mást gondoltak. Ma ezek a különbségek nincsenek meg többé, pedig csak Észak-Koreában fordul elő olyan, hogy minden párt egyetért.
B. P.: A CDU akkor sem azonos az AfD-vel, márpedig a Fidesz ma az előbbi helyett az utóbbi felé tart.
O. B.: Ez tévedés, az AfD programjában szerepel az EU-ból való kilépés, vele nincs együttműködés.
B. P.: De Marine Le Penre vagy Éric Zemourra nem mond nemet Orbán. Az pedig egyértelműen a szélsőjobb világa.
Az Iron Lady becenévre hallgató világklasszis úszó a visszavonulása óta először szólalt meg. Az interjúban többek között arról is beszélt, hogy ha a meglévő tudásával visszamehetne tizenöt éves korába, mindent teljesen másként csinálna, és akkor most valószínűleg sokkal sikeresebb pályafutást tudhatna maga mögött.
Egyre durvább eszközöket választ Kijev.
A lap szerint Ausztria lehet az első ország, amely szankciókat kap az EU-tól az uniós költségvetési szabályok megsértése miatt.
Lengyelországban nincs szuverenitásvédelmi hivatal, nincsenek helyi Lánczi Tamások, akik most már titkosszolgálati jelentésekkel felvértezve vegzálhatnának különféle, nekik nem tetsző szervezeteket.
Tizenegy nap múlva érkezik a békepárti Donald Trump, ő a jövő.
Elhozhatja-e az új amerikai elnök a békét? Mi várható a Közel-Keleten? Milyen lesz idén a magyar belpolitika és a gazdaság? Közéleti szereplőket, politikusokat és elemzőket kértünk arra, osszák meg a Mandinerrel várakozásaikat, és hogy milyen történésekre számítanak itthon és a világban.
A szír repülő után most újabb orbitális hazugsággal veszélyezteti az ország biztonságát. Így jutott a Tisza Párt a szír gépeltérítéstől a moldáv autós ámokfutásig.
Mégsem a kiutasított embercsempész, hanem a testvére okozta a balesetet.
